Boldogság, a boldogtalanság árán.

Egy röpke pillanat alatt rommá tudod dönteni a másik lelki világát. Egy másodperc alatt el tudod venni az álmait… Az álmait, amiben te vagy a főszereplő, mert te vagy a legfontosabb neki a világon.

Mint egy szép színes szappanbuborék, amit kíváncsian mosolyogva nézel, de egyszer csak szétpukkad és nyoma, sem marad.

Irigylem azokat az embereket, akik puszta önzésből pikk-pakk, le tudnak zárni egy kapcsolatot. Nem okoz nekik különösebb lelki traumát, hogy megmondják a társuknak: viszlát, már nem akarok veled lenni!

Vagy ez csak bátorság kérdése?

Nálam ez nem ment ilyen egyszerűen…

Amikor van egy fiú, akit megszeretsz, eszedbe sem jutna a kapcsolat elején hogy, valamikor is azt fogod érezni, ezt már nem akarod, ki akarsz szállni!

Sziporkázol, minden olyan egyszerű! Sokat nevetgéltek, viccelődtök, szeretsz vele lenni, hiányzik, és meg vagy róla győződve, hogy ő az igazi!

Csúnya, nagyon csúnya játékot játszik velünk az élet….

Találóan kérdezte egy barátnőm, hogy a szerelmet és a kapcsolatokat miért nem tanítják iskolákban?

Mert ebben senki nem okos! Nem lenne tanár, mert mindenki csak sodródik az élettel. Van, aki harcol és behunyja a szemét, mert nem akar tudomást venni az elmúló érzésekről, de az-az ember nem én vagyok.

2 év…..

2 évig osztottam meg a szeretetemet a volt párommal. Bár milyen bután is hangzik,- mivel én mondtam ki, hogy legyen vége-, nagyon-nagyon sajnálom, de akkor úgy éreztem, hogy ezt kell tennem. A szívem azt mondta, menjek!

Életem egyik legnehezebb döntése volt.

Iszonyatosan sokat rágódtam rajta! Gyötört a lelkifurdalás, hogy itt egy ember, aki nagyon szeret, és én ezt teszem vele! Nem tehettem mást.

Amikor már annyit „sanyargattam” magam lelkileg, hogy fizika tüneteket is produkált ez az állapot, tudtam, hogy nem húzhatom tovább, és tennem kell valamit.

Őt ez nagyon váratlanul érte, mert nem vette észre, mondhatni, fogalma sem volt, hogy nekem gondjaim vannak. Próbáltam megbeszélni vele folyamatosan a felmerülő negatívumokat, de mivel ő nem tartotta őket különösebben gáznak, én úgy éreztem, hogy csak mondogatom, mondogatom, és süket fülekre találok. Aztán jött a pillanat, amikor úgy éreztem elfáradtam… Vége.

Egy nőnél kicsit másképp zajlanak ezek a dolgok, mint a pasiknál. Ha egyszer betelik a pohár, ha egy nő úgy dönt, hogy elhagyja a párját akkor már nincs benne szerelem. A szerelemet megölik a bajok, legyen az kicsi, vagy nagy. Pláne, ha ezeket nem tudják megoldani.

Amikor már ténylegesen kezdtem vele elbeszélgetni arról, hogy talán mi mégsem illünk össze, akkor sem vett komolyan. Tudta, hogy igaz baj van, de egyik sem olyan nagyon komoly. De sajnos a “kis” problémák megoldásának a kulcsát sem találtuk.

Úgy éreztem, hogy a szeretetem (vagy a ragaszkodásom?????) , nem elég arra, hogy vele éljem le az életem, hogy családot alapítsak vele.

Más a mentalitásunk, az érdeklődési körünk, összességében nagyon más emberek vagyunk. Természetesen ezek a dolgok az elején soha nem tűnnek fel, mert minden szép és jó.

Ami a legfontosabb, amit már így utólag látok: elfejtettem, hogy ö a Marsról jött, és ő elfelejtette, hogy én, a Vénuszról.

Kicsit mindig úgy tűnt, hogy miattam vannak a balhék, mert pontosan a vérmérsékleti különbségek miatt, és mert én nő vagyok, -a nők, pedig alapvetően ilyenek-, hamarabb elmondtam, amit gondoltam, ami bántott, vagy nem tetszett.

Ő férfi lévén, amiről nem veszünk tudomást, az nincs is! Nincs is semmilyen komolyabb gond!

Mert nem akart vele foglakozni, át akart siklani felettük, azt hitte, hogy majd magától megoldódik minden!

Csak most értem igazán, hogy ezért ő nem, mint ember a hibás, hanem mint férfi.

Elkezdtem olvasni egy könyvet: A férfiak a Marsról, a nők a Vénuszról jöttek. Biztosan sokan hallottatok már róla.

Még csak a harmadik fejezetnél tartottam, és ledöbbentem, hogy milyen buta voltam, mennyi mindent nem tudtam. Már ennyi fejezet után is láttam, hogy milyen sok mindenben hibáztam.

Mert elfelejtettem, hogy ő a Marsról jött….Pontosabban nem is tudtam.

Nem tudtunk egymás dolgai iránt igazán lelkesedni… Például: Soha nem olvasott el egy cikkemet sem…..

Egyszerűen, nem érdekelte.

Bántott, hogy nem olvassa a rovatom. Úgy gondolom, ha a párom irogat valahova, ha jó, ha rossz, akkor is megnézem, mert mégiscsak a szerelmem írja. Ez az egyik oldala, amiben van igazság, tény, de ott a másik oldal, amit én nem láttam.

A Marson teljesen más az élet. Marslakók nagy százaléka (úgy 90), nem olvasnak ilyen gagyi, női rovatokat. Őket, mivel máshonnan jöttek, az ilyesmi nem érdekli.

A legújabb számítógépek, elektronikai kütyük, viszont annál inkább.

De ő sem vette figyelembe, hogy nekem, mint Vénusz lakónak, ez nagyon rosszul esik, mert mi sokkal érzelmesebb, lelkizős „faj” vagyunk.

Amikor azt mondod a másiknak: ne akarj megváltoztatni, úgysem fog menni!

Alapvetően nem a másik embert akarjuk megváltoztatni, hanem mint férfit és nőt! A nők azt akarják, hogy a férfiak tudjanak úgy gondolkozni, mint ők, és ez visszafelé is igaz! Pedig ez teljességgel lehetetlen, akár, hogy is nézzük.

Akarva, akaratlanul próbáljuk a saját képünkre formálni a másikat, de ez soha nem fog sikerülni.

Csak közelíthetjük egymáshoz az álláspontunkat, de gyökereiből nem változik senki. Ezért nem látom, hogy miért is lenne jó egy tűz és víz kapcsolat.

A könyv, mintha a mi kapcsolatunkat vesézte volna, rávilágított a következő tévedésekre is:

A nők, ha idegesek és bántja őket valami, akkor együttérzést, figyelmet várnak el a másiktól és nem azt, hogy tanácsokat osztogassanak.

Ez nálunk is így volt.

Egyébként is! Ha ki van borulva egy nő, akkor még egy-két óra múlva is, káosznak és világvégének látja a dolgokat, egy pasi azzal nem segít, sőt! Épp ellenkezőleg! Ront a helyzeten, ha csipog neki a jó megoldásról.

De jegyezzétek meg: egy nőnek, amíg meg nem nyugszik, nincsenek jó megoldások! Minden rossz, mindenki ellenség.

Ezért jobb a hallgatás a férfi részéről!

Alapvetően a nőknek teljesen más a probléma szintje. Ami nekünk lelki gondokat okoz, ugyan az a pasiknak fel sem tűnik.

Aztán újabb hiba a részemről: egy nő, sokszor csak segíteni akar a párjának, amit ő rossz néven vesz, mert úgy érzi kritizálva, van.

Én is elkövettem sorozatosan ezt, ami szintén konfliktusforrás volt. Pedig én csak neki akartam jót, de elszúrtam, mert ezt sokszor türelmetlenül, ideges hangnemben tálaltam. A tetejébe, még az is jött, hogy nem láttam: a legtöbb férfi önérzetét sérti, ha egy nő a segítségére siet, mert attól azt hiszi, nem néz úgy fel rá! Pedig ez a legtöbb esetben egyáltalán nem így van! Csak elfelejtjük, hogy a nagy és erős férfiak, maguk szeretik megoldani a dolgokat, mi meg segítségi szándékkal belekotnyeleskedünk olyan dolgokba, amikbe nem kellene.

De a kritizálások, nem csak a részemről mentek.

Nem éreztem mellette magam igazán nőnek, csinosnak, szexinek, mert soha nem dicsért meg. Illetve de, amikor panaszkodtam neki erről…

Csak az már olyan erőltettet volt.

Folyton csak azt hallottam, hogy milyen ez a szoknya, hogy néz ki ez a harisnya, miért hullámos a hajad stb…..

Ez egy idő után nagyon nyomasztó volt.

Ami még ennél is jobban: soha nem mondta, hogy büszke rám bármiért.

Amikor kaptam pozitív lehetőségeket, többnyire soha nem örült neki! Lehúzott a földre akkor is, amikor nem kellett volna. Nem éreztem a bíztatást, hogy mellettem áll. Úgy éreztem, egyedül maradok az örömeimmel, amiket vele is meg akartam osztani, de nem tudtam, mert nem fogadta el.

Sokszor az volt bennem: „egyszerű” embert akar csinálni belőlem, egyszerű foglakozással!

Pedig valahol neki is tudnia kellett, hogy ez soha nem fog sikerülni!

Mindig csak a görcsös kényszerképzete volt, hogy a dolgaim miatt vége lehet a kapcsolatunknak. És valamilyen szinten, pontosan a „birtoklási” vágyára ment rá az egész.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy soha semmiben nem segített, mert nagyon sok dolgot megtett értem, de egy sor csomó, természetesnek tűnő,- ami nekem igazán fontos lett volna-, kimaradt belőle.

Példának okáért, nagyon fájt, hogy kijelentette: nem kíváncsi a barátaimra.

Pontosan az volt a baj, hogy némi értékrendi különbségek voltak köztünk. Nekem érzelmileg más dolgok voltak fontosak, mint neki.

Már akkor látnom kellett volna, amikor előjött ez a barátos téma, hogy itt valami nem stimmel…

Nehezítette a helyzetet az is, hogy nagyon kevés programot csináltunk együtt, alig mentünk valahova. Amikor ezt időről, időre felhoztam, utána persze gyorsan elvitt néhány helyre, (tipikus férfi felfogás) és akkor minden rendben volt. Legalábbis azt hitte. Csak én belefáradtam abba, hogy állandóan ugyan azokat a gondokat tárgyaljuk és nem jutunk sehova.

Hogy kéthetente találkozott az exével ”üzleti „ügyben, az sem segített a kapcsolatunkon…

Persze hatással voltak rám a körülettem zajló események is.

Egy ismeősöm 33 évesen költözött el a férjétől, mert úgy érezte, hogy túl sok mindent feladott érte, és ő maga, a saját egyénisége már nincs sehol. Mintha a félelmemet mondta volna ki.

Valamilyen szinten takarékra tettem magam az elmúlt 2 évbe. Egyrészt a kapcsolatom miatt, másrészt, mert akkor azt éreztem, hogy pont így jó. Az „elő” életemhez képest viszont kevésnek bizonyult.

Eleinte szívesen feladtam a páromért dolgokat, hogy neki örömet okozzak. Hibáztam, már megint. Nem húztam határt a” mit agyunk fel magunkból egy kapcsolatért” listán.

Én vele akartam folytatni az életem, de ez nem működött, mert nagyon távoli utakat választottunk. Ő egy csendes nyugodt „civil” életet, én ennél többre vágytam és vágyom…

Nem akartam később sem őt, sem magamat hibázatni az elszalasztott lehetőségeim miatt.

Bánt most egy csomó dolog vele kapcsolatban. Azt hittem normális, felnőtt ember módjára le tudjuk zárni a múltat, de ez túl szép lett volna, hogy igaz legyen.

Beismerte, hogy nem beszélgettünk eleget az utolsó hónapokban, hogy nem törődött annyit velem, hogy jobban ki kellett volna mutatnia, mit érez irántam, és igen: büszke rám… Ő az utolsó percig úgy gondolta, hogy velem akarja leélni az életét…

De: én nem küzdöttem, túl hamar feladtam és nem tettem meg mindent, hogy helyrehozzuk a kapcsolatunkat. Ez mind igaz. Mert már nem láttam értelmét….

Hiába követett el ő is hibákat, akkor is engem okol mindenért, ami nagyon zavar. Nem mintha bármi jelentősége is lenne már. Ezt nem én rontottam el, vagy ő, hanem MI.

Nemrég, olyan harag gyűlt fel bennem vele kapcsolatban, amit nem tudom mikor, és mi módon tudok kiölni magamból.

Tudom, hogy nem kellene, és a harag sohasem jó, de nem tehetek róla!

Azt írta, hogy soha többet ne keressem, ne írjak neki többé.

Ilyet ír nekem!!

Amikor még a szerelme voltam és az exe elmondott mindenféle ku……ának nem, hogy nem védett meg, nem állt mellettem, úgy ahogy kellett volna, tétjébe találkozgattak és cseverésztek??!!! És akkor ilyet ír nekem????

Ez kiakasztott, nem kicsit!

Azt mondta a szakításunk után, hogy úgy érzi nem is ismert igazán, és csalódott bennem….Hát ezt most kiegyenlítette.

Gyűlölöm ezt az érzést, de bennem van. Útálom magam érte, de nem tudok úgy tenni, mintha nem lenne.

Remélem, hamar elmúlik, mert ez a 2 év, amíg vele voltam, már hozzám és az életemhez tartozik, nem tudom és nem is akarom kitörölni magamból. Csak szeretnék megint szeretet érezni iránta és nem haragot…

Ettől függetlenül, soha nem tudnék rosszat kívánni neki!

Szóltam is az angyaloknak, hogy küldjenek neki egy olyan embert, aki úgy tudja szeretni, ahogy megérdemli.

Amikor pakoltam össze a cuccaim, zokogtam. Nem tudtam, hogy jól döntök-e….

Féltem, hogy mi van, ha rosszul, és később már nem lesz lehetőségem visszafordítani az egészet. Féltem az új életemtől, nem tudtam mi fog történni, olyan homályos és bizonytalan volt minden. Gyávának és gyengének éreztem magam.

Ennek ellenére tudtam, hogy meg kell tennem!

Vennem kell egy nagy levegőt, és nem szabad visszanéznem!

Elhagytam a párom, új lakásba költöztem, otthagytam a munkahelyem, és van mellettem valaki…Valaki, aki egy nagyon értékes ember és én nagyon fogok vigyázni rá…

Tudtam, hogy csak úgy kezdhetek új életet, ha mindent magam mögött hagyok, mert egy sokkal szebb jövőt építek a helyére.

Most már látom: jól döntöttem!

“A sors akkor állít minket nagy döntések elé, amikor a legkevésbé sem számítunk rá. Ilyenkor derül ki, elég bátrak vagyunk-e, hogy megváltoztassuk az életünket. Ilyenkor nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna, és nem hivatkozhatunk arra, hogy még nem vagyunk felkészülve a döntésre. A próba nem vár. Az élet nem néz hátra.”

(Paulo Coelho: Az ördög és Prym kisasszony).

Mindig azt kell tennünk, amit a szívünk mond.

Az észjáték csak egy árny, ami hamar eltűnik, mert a szívünk mondja az igazat.

Üdv: Tóth Zsuzsa

Következő cikk: Augusztus. 20