A Betolakodó.

Szakítani rossz. Újra kezdeni jó. Ha nem az igazi kezdődik minden, előröl… Vég, kezdet. Mindenben így van. Korszakok lezárulnak és újak kezdődnek. Meghal egy ember és megszületik egy másik.

Néha azt érzed, hogy nagyon szörnyű, szinte fizikailag fáj. Mintha vége lenne a világnak. Aztán alszol egyet és már nem is, tűnik olyan bonyolultnak. A feladat megoldható vagy legalábbis eljutsz addig, hogy túléled.

„A kétségbeesés gyöngíti látásunk, és süketté teszi fülünk!Nem látunk mást csak a vég kísérteteit és nem hallunk mást, csak zaklatott szívünk dübörgését.”

Aztán túlélsz még néhányat és egyre erősebb vagy. Már nem lepődsz meg. Elfogadod, mert tudod, hogy életed végéig ez így megy majd. Csalódsz olykor szerelembe, emberekbe, a világba, de, ha életed végéig mindig összetörnél, nem maradnál életbe. A lelked meghalna.

„Néha úgy érzem, hogy senki sem figyelmeztet,és mindig arra ébredek, hogy a felhőkben járva egy álomvilágban élek.Zsebeim tele vannak imádsággal, és nem tudom befolyásolni a sorsom, csak megpróbálom túlélni. „

Ha ezen túljutottál, rájössz:

„ Az ember nem élvezheti örökké a békét és a nyugalmat, ám gondok és a balszerencse sem végleges Ha a sztyepp füvét a tűz felperzseli az nyáron újra kinő.”

Végül minden kialakul: nem lelkizel annyit, sokkal könnyedebben fogod fel az életet, mert bár tudod, hogy nem játék, mégsem tudhatod, hogy mikor lesz vége. Így úgy döntesz, élvezed, úgy és annyira amennyire csak lehet!

Rájössz, hogy az aggódás olyan, mint a szobabiciklizés: megizzaszt, és mégsem vezet sehova.

Én is ezt választottam. Nem vagyok egy izgulós típus, nem látom értelmét.

Erre az érettségimkor jöttem rá. Még a többiek lerágták a tíz körmüket, én belegondoltam: Ha megbukom, belehalok? Nem. Ennél rosszabb, márpedig nem történhet, úgyhogy no para. Csak lazán!

Nem győzöm elégszer mondani: hanem hív fel egy pasi? Akkor nem is” ő” az!!! Majd hív a másik.

Totál egyértelműen feldobod neki a labdát és nem csapja le? Helyet csinált ezzel másnak, köszönd meg neki szépen! Aki nagyon akar, az úgy is kezdeményez, aki nem, az meg nem számít!

Persze, néha nem ilyen egyértelmű és egyszerű a dolog.

Mert csak csak piszkálja az agyad, de néha magad sem tudod, mit akarsz. Az a legrosszabb, amikor nem vagy biztos a saját döntésedben, hogy mi lenne a jó! Írnál is neki, nem is. Lennél is vele nem is, mert nem tudod, mi jár a fejében, mire gondol.

És a döntéseid következménye…Félelmetes tud lenni a bizonytalanság.

18 voltam, amikor először szerelmes lettem. Őrületesen!

Vizsgázni menetem, Isteni meleg májusi délután volt. Haragudtam a többi emberre, akik kacarásztak mellettem, hogy mennyire jó kedvük van, én meg szívhatok a suliba. Csak arra tudtam gondoltam, hogy abból, amit megtanultam semmire sem emlékszem. Másztam a városban és a sarkon befordult egy idegen.

Mintha áramütést kaptam volna. Elkezdett égni arcom, úgy nézett a szemembe mintha a lelkembe látna. Azelőtt sosem éreztem ilyet! Annyira különleges volt!

Gondoltam úr isten milyen jó hapsi, bár úgysem találkozom vele többet! Hát nem így lett! 10 perc múlva megint csak jött velem szemben, akkor már mosolygott . Azt hiszem ezt sosem felejtem el . Életem egyik legszebb emlékei!

Győzködtem magam, nem nézel hátra, nem nézel hátra, végül persze nem bírtam ki és mégiscsak megfordultam, mert annyira éreztem magamon, hogy bámul! Azóta rémesen elkényelmesedtem, nagyon meg kell, hogy fogjon valami egy férfiban, ha már addig eljutok, hogy hátranézek. Akkor megtettem!

Könnyen kiderítettem, ki ő, egy hétre rá, már randira hívott, bár nekem akkor még volt valakim, de már nem akartam azt a kapcsolatot.

Nem volt túl szimpatikus az első alkalommal, rémesen nyomult, tetejében kiderült, hogy 10 év van köztünk, ami akkor nekem nagyon soknak tűnt, jah és évek óta komoly kapcsolatban él!

Remek! Nem is akartam találkozni vele többet, de annyira erőszakos volt, hogy még egyszer összefutottam vele, azzal a szándékkal, hogy lerázzam.

De újra és újra kicsalt még néhány alkalmat még nem megadtam magam. Szakítottam az akkori párommal, nem kimondottan az új skalpom miatt, akkor is így tettem volna, ha nem jön, de így éreztem korrektnek!

Eleinte nem volt más csak szex. Nem is akartam többet. Jó érzés volt a szabadság és még jobb volt egy tapasztalt pasi karjai között lenni.

Igen, neki ugyan úgy megvolt a párja, de kövezettek meg ez akkor nem érdekelt, mert csak szexet akartam és gondoltam, ha őt nem zavarja.

Néhány most azt mondják, gondolj bele, hogy esne, ha veled csinálnák ugyan ezt?!

Rosszul esne. De, ha a kapcsolatom eljutna idáig, ezért bizonyára én is hibás lennék.

Találkozgattunk, és nagyon nagyon jól éreztem magam, egészen addig, ameddig rá nem jöttem, hogy én totálisan beleszerettem ebbe a pasiba!

Humoros, jóképű, és isteni szexpartner!

Szörnyű volt, mert tudtam, hogy ő sosem fogja ezt viszonozni. Végül nem volt más választásom, szakítottam vele, mert nem akartam jobban sérülni. Annyira fájt, úgy éreztem, belepusztulok.

Utána sem tudtam komoly kapcsolatot kezdeni senkivel, mert egyfolytában rá gondoltam. „Szert tettem” egy szeretőre, akivel néha találkoztam és ez pont elég volt. Aztán volt pár komolynak induló próbálkozásom, egyik sem sikerült, mert őt szerettem. Végül találkoztunk és újra kibékültünk.

Megint csak ment minden úgy mint azelőtt. Azzal a különbséggel, hogy éreztem, elkezdett jobban ragaszkodni hozzám, bár sosem mondta, hogy szeret. De én sem neki….

Reménykedtem, hogy végül mégiscsak együtt leszünk. Ez így ment kb, 1 évig,de én már egyre türelmetlenebb voltam sürgetni mégsem akartam, mert nem szerettem volna elveszíteni.

Aztán egy kora tavaszi napon bejelentette a nagy hírt: megnősül. Elveszi a „hivatalos” barátnőjét!

Fáztam. Rosszul voltam. Szúrt a mellkasom. Nem hittem el, hogy ez mind velem történik meg!

Annyira szerettem volna neki mondani, hogy szeretem, mégsem kértem meg, hogy maradjon velem. Magam sem tudom miért. Egy szót sem tudtam kinyögni, csak, hogy nem akarom többé látni, menjen el! Annyira megbántott, de nem hibáztathattam! Nem ígért nekem semmit, mégis a szívem mélyén annyira vágytam rá, hogy együtt legyünk!

A barátaim figyelmeztettek, de nem hittem nekik! Nem hittem semmiben, csak a szerelmemben! Bolond voltam, de minden annyira más volt vele! Olyan „felnőtt” kapcsolatom volt, de nem tagadom, eleinte, a „felnőtt” szex ragadott meg leginkább! Mellette szexisnek éreztem magam, mert elhitette velem, hogy tényleg az vagyok!

Az esküvőjük a szülinapom környékén volt. Vártam az sms-t. Valami olyasmit, mint a filmekben. Hogy téged szeretlek, te vagy nekem az igazi!

Egy álomvilágában éltem! Sms persze nem jött, az esküvő megvolt.

Rá, pár hetére kiderült, hogy nem voltak ezek a dolgok, olyan álomszerűek! Nagy sírás-rívás közepette kiderült, hogy nem csak én nézegettem a telefonom aznap, hanem ő is!

Várta, hogy megkérem, maradjon velem! Ha így teszek, akkor megnősül-e, nem tudom, ez már sosem derült ki!

A lényeg, bevallotta, hogy ő is ugyan azt érzi, amit én! Bárcsak, ne mondta volna meg, ezzel még nehezebb lett az egész! Nem tudtuk mitévők legyünk, csak őrlődtünk Ő otthon a felesége mellett, nekem, pedig volt néhány újabb szerencsétlen próbálkozásom, de végül mindig egymás mellett kötöttünk ki!

Aztán jött a következő fordulópont! Megszületett a gyereke! Gyűlöltem érte! Olyan harag volt bennem iránta, amit csak az iránt érezhetsz, akit nagyon szeretsz!

Annyira, padlóra vágott ez az egész ostoba helyzet, amit ráadásul én teremtettem magamnak, hogy már a személyiségem is torzult! Nem csak őt, de a gyerekét is gyűlöltem, mert úgy éreztem, hogy tönkretett mindent, amit kezdtünk felépíteni!

Persze ezért ennyi év távlatából nagyon szégyellem magam, hiszen az a kisgyerek nem tehetett semmiről.

Végül nem tartott náluk sokáig a családi idill, mert rájött, hogy attól, hogy született egy gyereke, ugyan úgy belém szerelmes és nem a feleségébe. Megromlott a kapcsolatuk, úgy hiszem részben miattam, mert nem tudott úgy viszonyulni hozzá, ahogy egy férjtől elvárható lett volna. Végül szétköltöztek. Már mindenki tudta, hogy együtt vagyunk, csak, épp akinek kellett volna, a feleségének, nem mondta meg.

Így találkozgattunk ismét hónapokig, titokban.

Aztán megint csak besokalltam! Kezdett elegem lenni az egész gáz helyzetből, hogy évek óta megy a huzavona, a bujkálás, nekem már nem ment. Kezdte tönkretenni a szerelmemet, nem bírtam tovább. Egyre többet veszekedtünk. Azt akartam, hogy végre tálaljon ki! Ő szerelmesebb volt, mint valaha, így a féltékenykedő viták is sokasodtak! Tudtam, hogy ezt így vagy úgy, de rövidre kell zárnom!

Épp ebben a vitás időszakunkban történt, hogy kimentem Horvátországba egy magyar csapattal fotózásra.

Ott megismerkedtem egy sráccal, akinek isteni volt az illata és imádtam a mosolyát!

Szimpatikus volt nagyon, nem mertem volna rá mérget venni, de úgy vettem észre, hogy én is neki! Sokat beszélgettünk és pár nap után, bizony véletlenül mindig ott volt, ahol én!

Egyre jobban tetszett, persze, ezt rajtunk kívül senki nem vette észre!

Aztán egy átitalozott este után egyszer csak megfogta a kezem! Annyira kalapált a szívem, hogy majd kiugrott a helyéről!

Végigbeszélgettük az éjjelt, de nem számítottam rá, hogy bármi folytatása is lesz a dolognak, hiszen addigra már tudtam, hogy 6 éve komoly kapcsoltban él.

Húúú, de akkor már edzett voltam, úgyhogy meg sem lepett a dolog. Az annál inkább, hogy a kölyökképű hapsikámról kiderült, hogy csupán 11 évvel idősebb nálam…

Az ominózus kézfogós este után sülve, főve együtt voltunk, de két nap múlva sajnos indultunk haza. Nem ígértünk egymásnak semmit, bár mind a ketten tisztába voltunk vele, hogy egyikünk sem szerelmes már a párjába.

Olyan jó lett volna megölelni, amikor elváltunk, de nem tettem meg. Biztos voltam benne, hogy ennek a kapcsoltnak nincs jövője!

Mégis megváltozott bennem valami, amikor hazajöttem! Hiányzott a fiú. Ezt elmondtam a még mindig nem hivatalos páromnak és azt is, hogy már nem vagyok szerelmes belé!

Nagyon normálisan, fogadta és nem hibáztatott érte. Bizonygatta, hogy most már lezárja a dolgait, de úgy döntöttem elég volt, lezárom én! Úgy éreztem, megfulladok, nem kapok levegőt, ha még egy napig nekem arra kell várnom, hogy vajon felvállal-e vagy sem!

És történt még valami! A fiú Horvát országból…. Felhívott és randit kért! Tudtam, hogy el kell mennem!.

Az állatkertben találkoztunk, és már az oroszlánketrecén leragadtunk. Az még eléggé az elején van..

Ültünk a padon és órák hosszat beszélgettünk. Kiderült, hogy előző nap elkötözött a barátnőjétől, mert már nagyon nem működött a kapcsolatuk. És nem mellékesen neki is hiányzom, és nem tud kiverni a fejéből!

Minden olyan gyorsan és hirtelen történt! Csak úgy sodródtam az eseményekkel és egy hét múlva már együtt voltunk. És azóta is…

Persze nem volt ennyire egyszerű egyikünknek sem. Az exem, miután elhagytam, ő gondolta á nincs veszve semmi, megmondta a feleségének, hogy megismerkedett valakivel és vele akar lenni.

De miért ilyen későn?? Volt rá majdnem 3 éve! Addig nem tette meg! Én végleg le akartam zárni, már nem táncolhattam vissza! Csak azt hajtogatta folyton sírva, hogy tönkretettem az életét, se a családja, se én. Annyira lelkifurdalásom volt, de nem lehettem már vele. Elmúlt…

Lassan belenyugodott. Sokáig nem beszélt velem, rémesen haragudott rám, amit meg is értek. Csak azt akartam, hogy ő is értsen meg engem! De utána is mindig tisztelettel beszélt velem és a páromról is.

A másik oldalon már nem volt ilyen békés a helyzet. A pasim volt nője… Na, hát, ő egy külön fejezet.

Holnap ígérem, feltöltöm a folytatást, de most eszméletlenül álmos vagyok..

Jó éjt mindenkinek!

Itt is volna:

Szóval: a csaj teljesen kiborult, hogy „P” elhagyta, ez mind rendben is van, de rám akarta mószerolni az egészet, pedig „P” volt az, aki felhívott engem, nem én koslattam utána.

Na, de ezt nem értette meg. Eleinte furcsa volt, hogy „P” környezetében mindenki óvatosan beszélt csak az exről, aztán kiderültek a dolgok. Valaki diszkréten annyit mondott, hogy maradjunk annyiban, hogy nem túl kedves senkivel, ebből én is kaptam ízelítőt, más, pedig kerek perec kijelentett, hogy egy kapcsolatra alkalmatlan sznob p….a.

A helyzet az, hogy kisasszonynak nincs semmi gondja az életben, mivel apuciék tömik lóvéval! A napi progi kimerül a vásárlásban!

Mindene megvan, és mégsem tud örülni semminek! „Szegény gazdagok”.

Tudjátok milyen fajta nő? Olyan halvérű, akinek még talán soha életében nem volt orgazmusa és nem tud örülni semmi másnak a világon, mint mondjuk egy pár cipőnek, vagy a húszezredik göncének!

A problémáim ott kezdődtek vele, amikor közölte „P” vel, hogy mekkorát csalódott benne, hogy egy ilyen „falusi” libára cserélte le mint én! Végül kiderült, hogy a saját anyuja is faluról származik.

Mint rájöttem, nem ez a gond igazi forrása, hanem az, hogy 10 évvel fiatalabb vagyok a nála, és neki vészesen ketyeg az órája! De most erről én tehetek, hogy elcseszte az idejét? Ha csak fele annyi időt vásárolgatna és több időt szentelt, volna a barátjára már talán családja is, lenne! Így meg lehet, hogy soha nem lesz!

Bocs, de azt ne rám akard kenni, hogy előttem a jövő, mögötted a fiatalság!

Aztán megkaptam, hogy az csak egy l…ó lehet, aki aktmodell és mekkora erkölcstelen egy liba vagyok! Rá nézve ez milyen sértő, hogy „csak” egy modell lépett a helyébe, mert, hogy ő irodában dolgozik ám! Ha már az iskolákkal akarunk vagdalózni, aminek ugyan nem vagyok a híve, az is kiderült, hogy több sulit végeztem, mint ő, a korkülönbséget nézve ez a szám még bizony nőni fog.

De ezt annyira utálom! Ne abba mérjük az észt, hogy ki milyen sulit végzett! Dolgozhat ő irodában, ha az intelligenciája ennyire sehol sincs!

Baromi fiatal voltam, amikor rájöttem, ha diplomás valaki, akkor is lehet emberileg egy nagy nulla!

Kb általános hetedikbe jártam, amikor még a tanárokat úgy kellett tisztelni minta félIsteneket!

Volt egy földrajz tanárom, a koráról annyit, hogy már anyumat is tanította! A fickó nagy kézilabda mániás volt, ő volta csapatok edzője! Játszottam 2 évig, a harmadikban úgy döntöttem, hogy elmegyek társastáncot tanulni. Az osztályban kemény öten voltunk lányok, végül úgy alakult, hogy ezért vagy azért senki nem ment tovább edzésekre.

A tanár éktelen haragra gerjedt és elkezdett szövegelni, hogy majd ő is úgy viselkedik azzal, aki a többieket felbujtotta, ahogy ő viselkedett vele, és majd meglátja, majd ezért még megfizet stb,stb.

El sem tudtuk képzelni, kire gondol, mert annyira már nem volt király, hogy ezt megmondja.

Aztán az osztályfőnököm, akit szeretek is tisztelek a mai napig, megkérdezte tőlem, hogy igaz-e, hogy én beszéltem rá a többieket is arra, hogy ne játszanak tovább! Köpni, nyelni nem tudtam, annyira meglepődtem, de közben nagyon ideges is lettem!

Nem értettem, hogy egy tanult ember, a tanárom, akinek állítólag példát kellene mutatni, hogy lehet ennyire hülye, hogy csak így kérdés nélkül elkezd gyanúsítgatni!

Aztán épp fogalmazást kellett írnom irodalomból egy jó vagy rossz élményemről. Na, ott odapakoltam neki! És ötöst kaptam!

Gimibe is volt egy jó fej irodalomtanárom! Ö meg azt nyomta, hogy mi nők vagyunk a hibásak mindenért, miattunk kapnak a hapsik agyvérzést meg szívrohamot, mert nekünk nem kell semmi más, csak a pénz meg a szex!

Az érettségi feladat épp az volt, hogy írjunk egy tanulmányt a nők helyzetéről a mai világban! Azt hiszem egy csaj sem kapott kettesnél jobbat ennél a tanárnál! Bezzeg az érettségi bankettünkön meg engem fotózott a telójával!

Szóval ennyit, hogy ki hol dolgozik!

Egyik éjjel „P” kapott egy üzit az extől: „Te rohadt ge…a dögölj meg a piros bugyogós gáz ku…dal! (mert, hogy egy fotón piros bugyiba vagyok).

Másnap felhívta, hogy bocsánatot kérjen, mondván részeg volt. Megkérdezte „P”-t, egyedül vagy? Ő mondta, hogy nem, a válasz, jah, megint a ku…dal vagy? Igen, ha úgy vesszük, a ku…ja vagyok, mert megveszi a szeretetével a testemet!

Aztán jött a következő e-mail „P”-nek: „Szedd ki a nőd arcából azt a gusztustalan se…ig érő haját és meglátod, ami másoknak már rég nyilvánvaló (jah, neki), hogy milyen ízléstelen egy liba!

Az egyetlen, amit kikérek magamnak, hogy nekem igenis szép a hajam!

Ez az adok, kapok így ment kb 1 évig, még most is beszól néha, és látványos nevetésbe kezd, amikor meglát, amiről azt hiszi, hogy gúnyos, pedig pont az ilyen húzásoktól lesz nevetséges! Nem bírta megemészteni, és talán még most sem, hogy „P” bevallotta neki, hogy szerette régen, de szerelmes soha nem volt belé!

De mindezekért miért én vagyok a hibás? Soha nem tudnék a volt páromra és a szerelmére ennyi ocsmányságot dumálni, amit ő összehozott!

Egy barátom azt mondta egyik nap, hogy egy idő után olyanná válsz, mint az az ember, akivel együtt vagy és ebben lehet valami!

Bár „P” nem olyan, mint a voltja, szép is lenne, mégis van néhány rossz benne, hogy ő volt előttem. A csaj xs-es volt, se cici, se popó és „P” ehhez volt hozzászokva.

Nos én soha nem leszek ilyen és nem túl jó érzés, amikor benyögi, híztál egy kilót, nőtt a popika! Jah, és az öltözködési stílusunk is tök más, ezért is mentek a csaták néhányszor, de már nevelem!

Valamiért mégis szerelmes belém…

Amikor kint voltunk Horvátoknál „P” mondott nekem egy találót, hogy nagyon ritkán jönnek emberek úgy össze, hogy éppen egyiküknek sincs senkijük! Ez szemét dolog, mert így mindig sérül valaki, viszont igen, legtöbbször ez így alakul! Nem tehetsz ellene semmit! De biztosan lehet intelligensen is szakítani, és nem fújkálódva, gusztustalanul, ahogy az előző példa!

Nekem az óta teljesen elmúlt a lelkifurdalásom, mert tudom, hogy jól döntöttem! Az exem, rendbe hozta a házasságát, és nemsokára megérkezik a második babájuk. Jóban vagyunk, gyakran beszélünk, mert mind a ketten kíváncsiak vagyunk rá, hogy megy a másik élete.

Szeretettel zártuk le és így mindkettőnknek könnyebb a szíve.

Üdv: Tóth Zsuzsa